A szóban forgó étel nevét csak Szatmáron és a környékbeli falvakban hallottam, gyerekkoromban. Nyilvánvaló, hogy ez a fogás nem a kóser konyha étele, hiszen kifejezetten a szegényparaszti háztartásokban volt honos. Akkor mitől zsidó?
Arra jutottam, hogy azért, mert nincsen benne semmi füstölt hús, kolbász vagy bütyök (ami Szatmárban a lefaragott sonkacsont beceneve), sőt, még tejföl sem. Egyszerűségében és puritánságában hat. Elkészíthető ínséges időkben, szükségből, böjtös időszakban meg vallási előírásból… Ezt az ételt akkor készítették, amikor törtpaszuly volt a napi, vagy előző napi főétel. Annak a mellékterméke, hiszen a paszuly főzőlevének a hasznosítása.
Megfőzik a fehérpaszulyt, leszűrik a levét, abból készítik ezt a levest. A főzőlevet újra felteszik, bezöldségelik, mintha zöldséglevest készítenének és mikor már majdnem kész, berántják egy fokhagymás, paprikás rántással.
Ez egy „vékony” leves, nyoma sincs benne a hagyományos magyar paszulyleveseknél megszokott tartalmas vastagságnak. Ízében szinte édeskés a zöldségek miatt, befejezésül csipetkét főznek bele és a főtt paszulyból csak az utolsó pillanatban vetnek bele maréknyit, az íze kedvéért.
A fűszerezése egyszerű, nem kíván egyebet, mint a babért, amivel a paszulyt főztük; meg talán csombort és sót, aztán, mikor kitálaljuk, hát egy kis vágott petrezselyem zöldjét szórjunk a tetejére!
Ez a kis „semmi leves” méltó bevezetése a törtpaszulynak, ami persze sokszor sült szalonnával, vagy a paszuly tetején sült hagymával tálalnak! Az bezzeg nem könnyű étel!
Ehhez a leveshez nem esznek hagymát, se verest, se lilát, amint a többi paszulylevesekhez Erdélyben szokás. Mert ez a leves, a „zsidó paszuly”, se nem zsidó, se nem magyar, vagy román… Ez bizony a szegény ember levese, bármilyen nyelven is mondja el előtte az asztali áldást, akinek asztalára kerül.
(Jódi Miklós
szatmári hagyományőrző közlése)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése